00-Prológus

Don't let me go.

"Ez olyan, mint egy sikítás, amit senki sem hall. Szinte szégyelled magad, hogy valaki annyira fontos lehet, hogy nélküle semminek érzed magad. Soha senki nem fogja megérteni, mennyire fáj ez. Reménytelenek érzed magad, mintha semmi nem tudna megmenteni. És amikor vége és elmúlt, szinte kívánod, hogy visszakaphasd azt a sok rosszat, (csak) azért, hogy megkaphasd a jót."

A lábaim a hideg padlón landoltak, a kezeim a nedves takarót markolták. Sötét volt, a hold vöröses árnyalattal fénylett az égen. Megtapogattam a mellettem lévő területet, ami a késő éjjeli órákkal ellentétben üres volt. A mosdóból az ajtó résein át halvány fény szűrődött be. A testem teljes egészében megremegett, amikor az ablakon át egy tompa sikoly szűrődött be. A fürdőszoba felé indultam, a meztelen lábammal egy kissé meleg tócsába léptem.

- Cameron? – suttogtam magam elé. Pár másodpercig vártam, majd mikor egy újabb sikoly csapta meg a fülemet rettegve futottam a kivilágított szoba felé. Egy újabb tócsába léptem, a lábam kicsúszott alólam, a fejem nagyot koppant a padlón. Az ablak nagy lendülettel nyílt ki.

– Cameron! – sikítottam könyörögve a jelenlétéért. Az ágy annak ellenére, hogy nem ült rajta senki, hangosan felnyögött, s a recsegését a nyitott ablakon beszűrődő süvítő szél zaja kísérte. Félelemtől lihegve csaptam fel a fürdőszoba ajtaját. Lesápadtam. Az egyetlen egy személy, aki mindennél fontosabb volt számomba, a saját vérében feküdt a vértől vörös fürdőszobában. A könnyeim patakokban kezdtek el folyni, a térdeimre rogytam, magamhoz szorítottam, és a nevét ismételgettem. A szívemben tátongó ürességtől fájdalmasan ordítottam fel, még szorosabban magamhoz szorítottam.

- Cameron! Kérlek, na hagyj itt! Ne tedd ezt velem! Cameron… - hangos lépéseket hallottam,amik egyre közelebb és közelebb értek, mígnem két kezet éreztem meg a derekam körül. Felsikítottam.

- Ssss!! Itt vagyok, nyugodj meg, itt vagyok. – húzott magához szorosan Cameron, mire én a pólójába markoltam, és beletemetve az arcomat zokogtam.

– Csak egy álom volt, sosem foglak elhagyni, csak nyugodj meg. – simogatta a hátamat, és eközben egy lágy puszit nyomott a homlokomra.

- Annyira… rossz volt. – öleltem át még szorosabban, hogy meggyőződjek róla, él és virul, nem hagyott el, itt van nekem.