Son

2015. december 27., vasárnap

I.14.- Miért?

Cameron mézédes csókját bugyuta csengőhangja szakította meg. Szememet megforgatva húztam el magam tőle. Kivette zsebéből a telefonját, majd felállt a plédről és tovább ment hogy ne halljam beszélgetésüket azzal a bizonyos személlyel, aki fontosabb volt neki mint én. Pár perc beszélgetés után visszatért komor arccal. Választ vártam, de csak ment előre. Utána szaladtam, és választ vártam tőle ki volt az, és hogy mit akart?!

- Most hová mész?-húztam vissza bőrkabátja ujján keresztül. Magamhoz húztam, mire nyomott egy puszit fejem tetejére. Az egész nagyon furcsa volt és ijesztő. Mint aki meghalni készült olyan érzések játszódtak le bennem.
- Szólalj már meg, kérlek!-arcomon már folytak le keserű és kövér könnycseppjeim.Nem érdekelte, csak eltolt magától és elment. Kevés voltam ahhoz hogy a sötétbe kint maradjak egyedül, így sötétedés előtt haza fele igyekeztem és gondolkoztam hol rontottam el. De csak remélni tudtam hogy mire haza érek Cam is otthon lesz már. Lenyomva a kilincset szomorúan tapasztaltam hogy ő nincs otthon. Plédet és a kosarat amiben ott voltak a szeretettel készített szendvicsek letettem az ajtó elé, és a cipőmet is lerúgtam lábamról majd szomorúan rohantam fel a szobánkba. Belépve a helyiségbe éreztem Cameron illatát és láttam magam előtt szokásos mozdulatait. A remény még bennem motoszkált, és a kérdéseimre való válaszok is érdekeltek. Telefonomat megragadva tárcsáztam a barátomat. A telefon sípolást jelzett. Egyértelművé vált, hogy nem hiányzom neki, és nem kíváncsi rám. Az ágyam szélére ültem, és remegő kézzel túrtam bele kósza tincseim közé. Felemelve a fejemet magammal szemeztem a tükörbe. A fejem égni kezdett és tudtam, hogy bármikor olyat tehetek, ami nem váll rám. Nem is történt ez másképp. Jobb kezemet ökölbe szorítva, minden erőmet beleadva beleütöttem a tükörbe, ami megrepedezett, majd lehullott. Kezemen apró hegek keletkeztek, majd mindegyikből a vér is kibuggyant.
- A francba!- ráztam meg sajgó kezemet. Fájt, de nem jobban mint a szívem Cameron miatt. Ha itt lett volna, ez mind nem történik meg, és adna rá egy puszit amitől, majd azt hinném elmúlik, és úgy érezném hogy a vérzés is elállna. A kezem lüktetni kezdett, és szúrásokat éreztem. Megijedtem a meg nem szűnő vérzéstől. Lerohantam rongyért és jégért. De ez mind hiába volt.A lerúgott cipőmet lábamra vettem, majd leakasztva a falról a kocsim kulcsát beszálltam, és elfordítottam. Gázt adva a gépjárműnek elindultam önszántamból a kórházba, és persze szitkozódtam hogy-hogy lehettem ilyen buta és hirtelen haragú, na meg persze totál nem normális hogy esélyt adtam Cameron-nak, aki ismét átvert, megbántott és még miatta is siettem be a kórházba. Az orvos lefertőtlenítette, bekötötte és persze kiszedte a szilánkokat. Felállva az ágyról furcsa érzést éreztem. A látásom elhomályosodott és a fejem is fájni kezdett, majd még az egyensúlyomat is elvesztettem.

Hangos csipogásra és fejfájásra ébredtem. Lassan nyitottam ki a szemeimet ami eléggé nehezemre esett. Jobbra, majd balra tekintettem. Bal oldalon egy zacskó lógott, aminek vége a kezembe ért véget. A jobb oldalamon hangosan csipogott a gép, melynek zsinórjai rám voltak szerelve, és figyelték a szívem illetve a légzésem funkcióját. Úgy véltem a masina elromlott, hiszen nem éreztem a szívem dobogását csak a fájdalmat, amit okoztak ismét. Felültem az ágyamba amikor az orvos nyitott be hozzám látogatóba. Tollával írogatott mindenfélét.

- Mi történt doktor úr?-kérdeztem.
- Kezét ápoltuk, majd elájult! Most már nem nagy ügy, de ezelőtt pár órával az volt!-nyugtatásnak szánta. Bólogattam és egy mosolyszerű valamit is ejtettem. Az orvos a kis szekrényre tette a recepteket, ami jó a kezemre, és a fejem zúgására.
- Értesíthetek valakit?-nézett rám.
- A barátomat!-vágtam rá.
- Meg a nagyimat!
Az orvos az ölembe adta a kis füzetét, amire felírtam mind a két telefonszámot. Ez az egész baleset csak egyre volt jó. Újra érzéseket keltett bennem, és hittem hogy majd Cameron az ájulásom és a kezem vérzése hallatán, majd lelkifurdalása miatt megjelenik és bocsánatot kér tőlem a hibái elkövetése miatt. De ez nem történt meg. Nagyimon kívül senki nem jött be a poros és dohos szagú kórterembe.

- Hát mit csináltál magaddal édes lányom!-érdeklődött a nagyi feszülten.
- Buta voltam!-sóhajtottam. - Cameron?- kérdezem remény teli arccal.
- Nincs!-rázta meg a fejét. Szemem gödrei újra megtelt, pedig már azt hittem hogy elfogytak a pimasz könnyeim, de ez cseppet sem így volt. Fogalmam se volt mi lesz ezek után, de azt tudtam hogy Cameron-ra pipa voltam, és tudtam mi lesz a sorsa. Talán ideje volt bosszút tervelni.

Szerencsére a vér látványától ájultam csak el, így nem volt semmi bajon, amit felfedeztek volna rajtam. Dr. Jongens haza is engedett, de mondta vigyázzak magamra a későbbiek során. Egy aprót bólintva, hagytuk el a kórházat, majd a kocsiba ülve indultunk meg haza. Még mindig nagyon pipa voltam Cameronnal. Szó, se beszéd nélkül elment, ott hagyva engem. Megígérte, hogy minden rendben lesz. Azt mondta most már nem fog hazudni, de tévedtem. Még csak most kaptam vissza és már elmegy. Egyszerűen nem értem. Miért csinálja ezt? Miért?!? A vezetésre sem tudtam koncentrálni. Nagyinak át adtam a kormányt, mielőtt még bajunk eshetett volna. Kiszállva a kocsiból, megpillantok egy furcsa alakot nem messze tőlünk. Nagyi bemegy a lakásba. Én az alak felé haladok osonva, hogy ne vegyen észre. Egy sűrű magas bokor mellé bújok. Figyelem a magas, nagy darab férfi alakot. Vizslatni kezdtem körvonalát. Fekete bőrdzsekit visel, fekete nadrággal. Nyakán egy furcsa ábrájú tetkó található. 40 év körüli lehet. Arcát még nem látom. Egy másik srác is megjelenik mellette. Beszélgetnek. Próbálom kivenni, hogy miről, de túl messze vannak, ahhoz, hogy halljam őket. A vékony, magas srác egy dobozt cipel be a házba. Új szomszéd. Furcsa. Kicsit ijesztőek, úgyhogy jobb ha résen leszek. Még egyszer a rájuk pillantok, majd haza felé veszem az irányt, mintha semmi sem történt volna. Körülnézek, majd a küszöböt átlépve megyek be a házba. A cipőmet leveszem, majd a szobámba haladva, bemegyek a fürdőbe lezuhanyozni. Lemosom magamról a kórházi szagot, majd mikor kész vagyok, magam köré csavarok egy törülközött. Kinyitom a fürdőajtót és a szekrényhez sétálok. Belepillantok egy pillanatra a tükörbe. Ijedten fordulok az ágyamhoz, mikor megpillantom azt az embert, aki megbántott.

- Mit keresel itt?- hangom kicsit se volt kedves felé. Túlságosan haragszok most rá.
- Bocsáss meg, hogy csak így elrohantam!- áll fel és felém kezd közeledni, hogy megölelhessen, de kezemmel eltolom magamtól.
- Azt mondtad nem lesz több hazugság! Hogy mindent elmondasz! Te meg...te meg, csak úgy itt hagysz engem, mikor szólok neked?! Hazudtál! Még csak most kaptalak vissza! Elmentél! Nem mondtál semmit se, hogy hová mész! Semmit!!- zúdítottam rá mindent, kiabálva. Nem teheti ezt velem!
- Beszéljük meg...- néz rám csalódottan.
- Nincs mit megbeszélni.- mondom ki egyszerűen. - Tűnj innen!- kiabálok rá ismét, ami megannyi döfést és csalódást add nekem. Zokogva rogyok le a földre. Cam közelebb jön hozzam és átölel. A testem ellökné magamtól, de a szívem mást mond. Nagy könnycseppjeimet megtörlöm és rá nézek Camre, aki aggódva figyel.
- Kérlek! Hagyj egy kicsit magamra...- nyögöm ki nagy nehezen. Bólint, homlokomra add egy lágy csókot, amitől én lehunyom szememet, és nagyot sóhajtok.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Remélem tetszett! :) Várom a véleményeket!
Puszi, Betty

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése