Son

2015. december 31., csütörtök

I.15.- Remény...

Cameron


*1. Órával később *
Itt állok életem szerelem előtt, aki mit sem törődve velem kémleli a tájat az ablakon keresztül. Halk léptekkel közelítettem meg az asztalnál támaszkodó lányt. Annyira összetört, és kiszolgáltatott volt! Szemei pirosak, ajkai cserepesek, s szárazak voltak. Édes mosolya sosem volt látható arcán. Az eltelt idő nem változtatott azon, milyen ellenállhatatlanok számomra arcának tökéletes vonásai, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok hozzászokni ahhoz, mennyire is tökéletes ez a lány számomra. Akaratlanul is visszamentem a múltban azokra a napokra, amit együtt töltöttünk, boldogan. Segíteni akartam neki, de miként kellene?
- Emilie. - szólaltam meg halkan, s meg akartam érinteni a vállat, de elhúzódott tőlem.
- Kérlek, beszélj hozzám! - könyörögtem a lánynak.
- Menj el, Cam! - morogta az ablak elé állva. - Mondtam, hogy menj el...-Megforgattam a szemem, megragadtam karját, és kényszerítettem, hogy felém forduljon. Kék íriszeit dühösen meresztette rám, aztán ki akarta tépni karját szorításomból, amit meg is tett. Fújtatva túrtam barna tincseim közé, míg aggódó pillantásokat intéztem a lányra.
- Menj! - mutatót az ajtóra. Könnycseppek folytak le arcán, de nem mozdultam. Nem hagyhattam magára pont most. Lehet önzőség, de vele akartam maradni, ölelésemben akartam tartani és elmondani neki, hogy rám mindig számíthat. Hogy megváltoztam, és semmilyen őrültséget nem fogok elkövetni újra.
- Nem megyek, Emilie! - álltam elé magabiztosan és kezeit enyéimbe vettem.
- Hát nem érted? - kiáltott rám, majd elhúzta kezeit.
- Ha a közelembe vagy, nem múlik el a fájdalom. Bármit is tettél vagy mondtál, nem múlik el, nem tudom leállítani! Nem tudok benned megbízni, túl sokszor csalódtam benned, ezért nincs szükségem
rád! - Most pedig hagyj magamra kérlek, és felejtsük el egymást. Nincs szükségem még több fájdalomra - mondta olyan rideg hanggal, hogy a hideg végigfutkosott bőrömön. Kezeimet hanyagul ejtettem testem mellé, míg könnyes tekintettel figyeltem a nekem háttal álló lányt. A szívem összetört, amennyire csak egy szív össze tud törni. És most végre rájöttem, már semmit sem tudok helyrehozni, senkitől nem fogok tudni bocsánatért esedezni. Elvesztettem életem legnagyobb szerelmét, és vele együtt minden reményem is...
- Emilie, kérlek! - húzottam közelebb hozzá. Arcát két kezem közé vettem, nem hagyva hogy elpillantson tőlem.
- Elrontottam, tudom. De kérlek, bocsáss meg! - suttogtam arcához hajolva. Szemei pirosak voltak a könnyektől. Átöleltem. Megfeszült érintésemre, karjait lazán tartotta maga mellett. Nem vártam, hogy visszaöleljen, nekem annyi is elég volt, hogy én ölelhettem. Fejemet nyakába fúrtam, s próbáltam minden szeretetem átadni neki. Elmosolyodtam, amint megéreztem kezeit derekamon, amik egyre szorosabban öleltek. Testünk egymásnak feszült, mire pillangóim vad táncot jártak gyomromban. Nyakhajlatomba bújtatta arcát, meleg lehelete csiklandozta bőrömet.
- Nem tudom elfogadni, hogy így el mentél, hogy el sem búcsúztál, meg sem magyaráztad a dolgokat, hogy hová mész. Gyűlöllek, amiért ezt tetted velem.-morogta.
- Sajnálom! Mindent elmondok!- szorítottam erősebben magamhoz.
- Ez az utolsó esélyed!- bújt ki szorításon közül és szúrós tekintettel nézet rám. Elmosolyodtam, majd újra karjaimba zártam a lányt.
Mindent elmagyaráztam neki, mindent amiről tudnia kellet.

EMILIE

Egy utolsó esélyt kap! Semmi többet! Ez volt az utolsó, amit kaphatott!
Szorosan öleltük egymást még egy jó ideig, aztán leültünk együtt az ágyamra, hogy megbeszéljük a történteket.
- Rick itt van?-döbbenek meg.
- Igen! Ezért mentem el. El akartam mondani, csak sietnem kellet. Sajnálom!-hajtotta le a fejét.
- Semmi baj! Lényeg, hogy már tudom!- ölelem át, és elmosolyodok.
- Szeretlek!- csókol meg.
- Én is!- simítom meg kezem arcán.
- Hagy engeszteljelek ki.- fogja meg kezemet.
- Rendben!-bólintok hevesen.

Levitt a nappaliba, majd az ajtót kinyitva hívott egy taxit. Meg mondtuk a sofőrnek, hogy hova szeretnénk menni, és ő mosolyogva el vitt minket a vidámparkba, Cam adott neki egy kis borravalót és már mentünk is be. Amikor az ablakhoz értünk, Cam megvette a jegyeket, és az egyik szalagot a karomra ragasztotta, a másikat pedig a sajátjáéra. Végre bemehettünk, én meg úgy örültem, mint egy kis gyerek. De éppen nem volt rá időm, hogy zavarjon, mert olyan régen nem voltam már vidámparkban.
-Hol kezdjünk? - próbált visszafojtani egy mosolyt, melyet az én túlságos gyermeki lelkesedésem váltott ki belőle.
-Hm, óriáskerék? - kezdtem valami egyszerűbbel. Végignéztem a hatalmas parkon, és rengeteg játék volt szétszórva. Nehéz lesz mindent kipróbálni, de rajta voltam.
Mosolyogva indultunk el kézen fogva az óriáskerék felé. Megvártuk, amíg leér egy kis kapszula, amibe be tudtunk szállni. Nyitott volt, teljesen szép kilátás nyílt a városra. Így még hatalmasabb volt a város.

- Ez gyönyörű - fordultam a fiú felé, aki velem szemben ült, és csak bámult rám.
- Szerintem is gyönyörű vagy - csusszant át mellém, és szorosan átölelt. Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig a fejemre.
Már majdnem a tetején voltunk, és mi csak beszélgettünk, és beszélgettünk. Mire mentünk egy kört az óriáskeréken, teljesen elzsibbadt a lábam, pedig még csak most következett a java. Ahogy kiszálltunk, és szilárd talajt éreztem magam alatt, mintha ezer tű szurkálta volna a lábam.
Cam javaslatára a hullámvasút volt a következő célpontunk. Rettentően hatalmas, kanyargós volt. Beültünk egy kocsiba, magunkra csatoltuk az övet, és vártuk a sorsunkat. Hogy végre elinduljunk. Kis nyomást lehetett érezni, amikor elgördültünk a helyünkről. Mögöttünk pár tizennégy év körüli lány nyomban sikoltozni kezdett. Mi lesz velük ha vetünk egy átfordulást is? Elmosolyodtam, és megszorítottam Cameron kezét.
Hát a végére mi is - legalábbis én igen - visítottam, de nagyon jó volt. Sosem voltam még vele vidámparkban, de azért ő is úgy lelkesedett mint én.
Teljesen megfeledkeztem mindenről, csak Cam-re koncentráltam, meg persze a vidámparkra.
A következő amit kipróbáltunk közös elhatározással a szellemvasút volt. Oké, bevallom, eléggé megijedtem párszor, de mentségemre legyen, hogy Cam is.
Aztán mentünk minden hülyeségre, és rengeteg képet is csináltunk. Utoljára a dodgemet hagytuk. Cam befizetett 2 menetre, és mindketten választottunk egy-egy kocsit. Én egy pirosat választottam, Cam pedig egy kéket.Elindult a menet, én pedig mosolyogva, és ajkamat harapdálva kezdtem el üldözni Cam-et. Volt még tíz másik ember, akik a pályán voltak, de mi csak egymásra koncentráltunk. Ő is belém jött, én is belé, és rengeteget nevettünk. Megfeledkeztem az élet nagy gondjairól.Miután a lehető legtöbb dolgot kipróbáltuk, elmentünk az édességárusokhoz, és vettünk vattacukrot.
-Istenem, ilyet is de régen ettem már - mosolyodtam el.
-Többet kéne kiruccanunk, én nagyon jól éreztem magam veled. És dodgemben verhetetlen vagy - ismerte be Cam, aztán átkarolta a derekamat.
-Haha, én is jól éreztem magam, nagyon. Köszönöm, hogy elhoztál - bólogattam, miközben egy újabb színes pihét tömtem a számba.
-Semmiség - húzta féloldalas mosolyra a száját, tekintetével az enyémet fürkészte.
Nyomott egy csókot ajkaimra, én pedig belemosolyogtam, és viszonoztam.
-Ó, még valamit akartam - húzott vissza finoman, amikor indulni készültünk. kérdőn ránéztem, és hagytam, hogy vezessen. A céllövöldénél kötöttünk ki, én pedig még mindig nem sejtettem, hogy mit is akarhat. Befizetett 3 dobásra. A nehezebb szintet választotta, amelyet másodjára sikerült is megoldania, ledöntötte az összes sörös dobozt.
-Melyiket kéri? - kérdezte vidáman az eladó a nagy plüssállatokra mutatva. Kiválasztott egy nagy barna macit, és felém fordult. Átadta nekem, én pedig boldogan fogadtam el a macit.
-Köszönöm - nyomtam egy puszit az arcára. Hihetetlenül aranyos.
-Mivel tudnám viszonozni ezt a sok mindent, amit teszel értem? - néztem fel mélybarna szemeibe.
-Annyi elég, hogy itt vagy nekem - suttogta fülembe, és megölelt. A meghatottságtól könnyek szöktek a szemembe. Belefúrtam arcom mellkasába, karját szorosan átöleltem. Akkor vettem igazán tudomásul, hogy ez a fiú nagyon szerethet engem. Úgy amilyen vagyok. Néha kócos hajjal, morcosan, és smink nélkül is. Nekem pedig ennél nem kellett több.

-Sétálunk, vagy hívjak taxit? - kérdezte, amikor elhagytuk a kijáratot.
-Sétáljunk - mondtam egyértelműen, mert imádok a friss levegőn sétálni. Egy hatalmas macival a kezemben sétáltam, és az sem zavart, hogy megbámulnak. Mert Camerontól kaptam, és ez mindennél fontosabb nekem. Most már úgy érzem, megbízhatók benne, és nem kell már csalódnom. Remélem, most már minden rendben lesz, mert nem élném túl, ha ismét elveszíteném! A mai napot nagyon élveztem, és elfelejtette velem, a régi rossz napjaimat.

-Min gondolkoztál annyira édesem? - mosolygott rám Cam, és megigazította a haját, ami abból állt, hogy megrázta, és a kezével eligazította.
-Semmin. Az életen - feleltem még mindig merengve, mire akaratlanul is felnevetett.
-Most mi van? - nevettem el én is magam, és finoman a vállába bokszoltam.
-Semmi.
Az út további része csendesen telt, de ez nem kínos,hanem az a kifejezettel jóleső csend volt.
Már szavak nélkül is megértettük egymást.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Boldog Új Évet kívánok, kedves olvasók! Legyen szebb a 2016-os évetek! Ahogy látjátok megjött az új rész! Remélem tetszik és kapok egy-két megjegyzést és pipát új év alkalmából! Jöhet hideg-meleg!
Puszillak titeket, Betty

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése